Öreg diákok visszaemlékezései
Részletek a Diák voltam Ásotthalmon című, 2003-ban megjelent iskolai évkönyvből.
Lovász József, 1935-ben végzett diák:
„A fegyelem szigorú volt, de a ballagáskor mégis könnyes szemmel búcsúztunk mindenkitől. Komolyan kellett tanulni a rendelkezésre álló 1879-es törvényt, a sokszorosított művelés, használat, vadászat jegyzetekből, matematikából.
Vizsgák karácsonykor, húsvét előtt és év végén voltak, ez utóbbira a közelben lakó Kiss Ferenc minisztertanácsos úr is belátogatott. Ettől féltünk a legjobban, mert a véleményétől függött, hogy sikerült-e a vizsgája valakinek, vagy sem, nagy szava volt a felső fórumokon is.”
Nagy Lajos, 1941-ben végzett diák:
„Családunkban nagy hagyományai vannak az erdészszakmának. Nagyapám és édesapám is erdész volt, sőt két nagybátyám is. Édesapám több mint negyven évig dolgozott egy helyen. A család tradíciói miatt én is az erdészszakmát választottam. A fiam ugyancsak Ásotthalmon végzett, 1964-ben és az unokám is ezt a szép szakmát választotta.
Tanulmányaink befejezésének közeledtét jelezte a gyászjelentés, amelyet márciusban vagy áprilisban készítettünk el. Ez egy régebbi hagyomány lehetett. Diákok írták, hiszen ők ismerték az elmúlt két év történéseit a legjobban. A gyászjelentés azt jelentette, hogy az a bizonyos nehéz két év, amitől a kezdetektől mindenki borzongott lassan véget ért. Megszabadulunk az iskolától, és hát ezért gyászolunk. Pedig később, azt hiszem, mindenki hasznosnak tartotta azt a két évet. Annak a katonás fegyelemben eltöltött két évnek köszönhetően mindenki könnyebben vette az élet nehézségeit.
Királyhalmon nagyon sok mindenre megtanítottak bennünket, de az igazi ezután következett. Az élet iskolájában mindenki a saját bőrén érezte, a saját kárán tanulta meg azt, amit addig elmulasztott.”
Kovács Péter, 1943-ban végzett diák:
„Az iskola, mint egy kis oázis a sivatagban, tanáraival, diákjaival a megbecsülés és a tisztelet jegyében emelkedett a környék fölé.
Nagyon jó kollektíva volt a miénk, féltünk és szerettük tanárainkat, és szerettük egymást. Jóban-rosszban együtt voltunk, egymásra nem árulkodtunk, nem irigykedtünk.
Hogy milyen tanárok voltak? Igazi erdészszívvel megáldott, nagyszerű emberek. Úgy szerettek bennünket, mintha saját gyermekeik lettünk volna.
Mind a két csoport, mellyel az iskola falai között tanultam, nagyon jó összetartó, igazi erdésznek való társaság volt. Vagy talán ilyen tanárok keze alól nem is kerülhettek ki mások.
Büszke vagyok rá, hogy az 1941-42-es társaság, szinte a legnehezebb időkben is, keményen megállta a helyét.
Az öreg Almamáter nem szégyenkezhet volt tanítványaival, akik lassan elfogynak már, de büszke lehet jelenlegi erdőgazdasági szakmunkásaira, akik jelenleg falai között tanulnak ma is, és oktató-nevelő tanáraira is, akik ma is szívvel-lélekkel képezik az erdő mai értelembe vett, modernebb technikájával dolgozó jövő generációját, a szakmunkásokat.
Kívánom, hogy ez az öreg iskola nevelje még másik 100 évig a jövő erdészeti dolgozók társadalmát, múltja után megérdemelné, ha kívánhatom, ne alsó, de mint régen tette, legalább közép szinten. Azt kívánom. – Egy öreg diák.”
Illés Károly, 1946-ban végzett diák:
„A mi iskolánkról a korábbi időkben, szakmai berkekben olyan megfogalmazásokat hallottam, hogy az egy olyan univerzális alsó fokú iskola, ahol a helyi igényeknek megfelelően erdészeti alapismereteket is tanítanak. Később ez úgy módosult, hogy az alföldfásításhoz jó gyakorlati szakembereket képeznek.
Ebből az évfolyamból kikerült pagonyvezető, erdőgazdasági igazgató, katona ezredes, egyéb gazdasági és közigazgatási vezető, stb. Kevesen maradtak kerületvezetőnek, gondolom, nem a tudás hiánya miatt. Nem hallottam olyan diáktársamról, aki elbukott az életben. Ha abból indulok ki, hogy a mi aktív dolgozói életünkben az ország erdősültsége 8-10 %-kal emelkedett, vehetném talán kis szerénytelenséggel azt is, hogy e maroknyi csapat munkája is benne van. Az erkölcsi és szakmai alapot pedig ennek a néhány tanárnak a fáradhatatlan, és önzetlen munkája plántálta belénk. Minden dicséret őket illeti meg. Mi pedig így háláltuk és köszöntük meg emberségüket.”
Szeverényi István, 1951-ben végzett diák:
„A tanár-diák kapcsolatokat 51 év után is úgy értékelem, hogy az oktatók, szaktanárok segítőkészsége egész létünket átszőtte.
A szakiskolától, annak tanári karától kimagasló útravalót kaptunk-kaptam. Egyéni szorgalmam és ambícióm mellett elsősorban ennek tulajdonítom, hogy mintegy négy évtizeden át az erdészszakmában helyt tudtam állni. Saját szakmai életemet sikertörténetnek tartom. (Ez igazolja, hogy Szeverényi István 1984-ben megkapta a Bedő-díjat. A szerkesztő)
A szakiskola által részemre kiállított minősítés egész életemet meghatározta az abban foglalt megállapítások maradéktalanul érvényesültek. Nagyon büszke vagyok volt tanáraimra, akik közvetlenségükkel, felkészültségükkel az ember- és szakmaszeretet plántálták belém.”
Kovács József, 1954-ben végzett diák:
„A tanár-diák kapcsolatról a messzemenően legjobb meghatározás az, hogy emberi. Aki gyengébben tanult, annak segített az, akinek könnyebben ment a tanulás. Neveket nem írok. Utólag csak azt tudom írni 50 év után, jó kollektíva volt. Bármilyen problémája volt valakinek, bizalommal fordulhatott az igazgatóhoz vagy a tanári karhoz. Megoldást talált az ügy.”
Újvári József, 1963-ban végzett diák:
„Sajnos, csak két évig járhattunk a számunkra oly kedves iskolába. Igaz, mi 17 éves kortól jártunk az iskolába, majdnem mindannyian az „erdőből” jöttünk, mint gyakornokok (favágók). Ma sem tudom, hogy hol és mikor lett belőlünk erdész. Egy biztos, a két év eltelte után bármelyikünk kész volt az erdészeti feladatok ellátására. Ma is hiszem és vallom, hogy ez az iskola az erdészképzés olyan fellegvára volt, amilyen ma már nincs. Jegyezzétek meg Fekete Pista bácsi szavajárását, aki szintén itt végzett, és így definiálta az erdőt: „Az erdő a természet temploma, úgy lépj bele, és úgy dolgozz benne!” Úgy hiszem, ez egy örök igazság.”
Varga Ferenc, 1963-ban végzett diák:
„Felejthetetlen szép emlékek maradtak bennünk. A sikeres vizsgák után elérkezett a búcsú ideje és mindenki szétszéledt az ország tájaira, hogy megkezdje a felelősségteljes életet. Én a Duna Ártéri Állami Erdőgazdaságnál folytattam és nagyon szerettem a szakmámat. Az erdőgazdasághoz való hűségemre, a vezetőkkel való kapcsolatomra rányomta bélyegét az iskola által adott tisztelettudás és hűség, valamint a szorgalom. Lehetetlent nem ismerve oldottam meg a feladatokat a munkámban és az erdészetnél az erdész kollégáimmal kortól függetlenül megbecsülésben és tiszteletben tudtam dolgozni.”
Pethes Sándor, 1963-ban végzett diák:
„Elszálltak fejünk fölött az évek és évtizedek, és szétszórták az osztályt, kiket az ország minden szegletébe, kiket a temetőbe…
Az idő és felejtés egymásra rétegződött pora úgy borította el iskolánk emlékeit, miként Ásotthalom sívó homokja életünk régi színtereit, s lábuk nyomát a Tanulmányi erdőben, hol erdész eleink áldozatos munkája a sovány futóhomokból értékes kocsányos tölgyest varázsolt, mert a mély talajrétegekben, a mozgó homok alatt barna erdőtalaj és gazdag humusz táplálta a sudár törzseket.
Így táplálja az erdész szakiskola szellemének rejtett televénye észrevétlen belénk ivódott erdészvoltunkat, bárhová és bármily területre sodort is bennünket a sors, és fedte el létünket esztendők hordalékával. Ez az erő folyton működött, és nem fogott rajta küzdelmes évtizedek hatalma!
Sok helyről jöttünk és sokfélék voltunk, mindannyian más-más szegből, különböző felkészültséggel, mentalitással, jellemmel és hivatástudattal. De az iskola szellemi kohója egységes arculatot adott nekünk az együtt eltöltött röpke két esztendő alatt. Ez több volt, mint az elsajátított szakképzettség, több volt, mint szemlélet, több volt, mint edzettség, munkabírás és erdészfegyelem: valami transzcendens tartalom: közös szellemiség, amely már az osztálytermekből, az épületekből, a főépület folyosóiról, az állattanszertár trófeáiból, s a végzett évfolyamok porosodó tablóinak falakon függő hosszú soráról is áradt felénk, mint megfoghatatlan, mégis létező szubsztancia! Érezhető kisugárzása volt tudatalattinkra, alakított, formált és ön-lényegére hasonlított bennünket és ugyanazon belső energiát adta mindannyiunk számára. Ezt az észrevétlenül megszerzett muníciót vittük magunkkal ki, ahová került és kölcsönözte az erőforrást életünk és munkánk nehéz helyzeteiben a helytálláshoz, és kitartott, máig nem fogyott el még azokban a társainkban sem, akiket az élet súlyosan próbára tett, szakmailag és emberileg egyaránt!
Talán ez az egyik titka annak a respektusnak; megelőlegezett tekintélynek, amely a Bedő Albert Erdész Szakiskola végzettjeit övezte. Az erdészetek szívesen alkalmazták már kezdőként is kerületvezető erdésznek és már felelős munkakörbe azokat, akiket az erdész szakiskola bocsátott útjára.”
Wiesner Sándor, 1965-ben végzett diák:
„Nem csak a múlt ködébe vesző, emlékeink kútjából most előkerült események mindent megszépítő messzesége, nem csak a szépre rezdülő emberi lélek gyengesége mondatja ezt velem. A rohanó idő és életünk forgatagából szigetként emelkednek ki az erdészeti szakiskolában eltöltött évek. Az ott tanultakon, a szakmai tudáson kívül a ma már regényesnek tűnő csínytevések emlékét, az ott szerzett barátságokat és örök szerelmeket, a hely szellemiségét, kisugárzását is magunkkal vittünk útravalóként.
Csodálatos vonzódás volt iskolánkhoz, szép emlékű tanárainkhoz, a belső kényszer, amitől lélekben még ma is megemeljük erdész-vadászkalapunkat, ha halljuk a szót: Ásotthalom.
Mert mi, akik még élünk az ebben az iskolában akkortájt végzettek közül, egy eltűnt világ és oktatási forma utolsó hírmondói vagyunk, és melegség önti el szívünket, ha visszagondolunk. Mert mai rohanó életvitelünk ellenére is az erdészeti szakiskola ifjúságunkra emlékeztet, és ezek az emlékek – tükröt tartva múltunknak – őrzik számunkra a hely, az idő, a század tulajdon alakját és lenyomatát.
Tanárainknak, családjuknak, gyerekeiknek mindennapi élete ugyanott zajlott, mint a mienk. Nekik magánéletük alig volt. Csak akkor, ha becsukták lakásuk ajtaját. Legtöbbször még ilyenkor sem. Számtalanszor előfordult, hogy késő este, akár éjszaka is felriasztotta őket az ügyeletes. Nekik is, nekünk is természetes volt, hogy bármilyen gondunkkal időtől függetlenül mehetünk hozzájuk. A családias légkört az is fokozta, hogy ők is ugyanazon a konyhán és ebédlőben étkeztek, mint mi.
Nagyon nehéz megmagyarázni ezt a kapcsolatot annak, aki nem tapasztalta, főleg a mai világban megérteni, ami közöttünk volt. Olyan volt ez a kapcsolat, mint a régi székely családokban, ahol a fiatalabbnak nem illett az idősebb testvért tegezni. Egy ilyen családias légkörben éltünk, és a tisztes távolságot mégis megtartottuk.
Az ásotthalmi Erdészeti Szakiskola gyönyörű parkjában a színesen fénylő levelek halk hullásukkal ünnepélyesen zizegnek, mintha a valaha itt végzett erdészek lelkei gyülekezve a szakiskola fennállásának százhuszadik évfordulóra, a jövőnek üzennének.
A színesen fénylő hulló levelek üzenetében régi és új emlékek keverednek, a park legidősebb fái a kezdettől fogva látták és ismerték az itt tanuló diákokat és tanáraikat, talán csak ők tudják, hányan lehettek a 120 év alatt.
Ez a mostani őszi ünnepi levélhullás talán lelkünk örömujjongása is, mert az erdő szeretetét, a szakma tiszteletét és egy tudáshalmazt Ásotthalom követeként a 120 év leforgása alatt magunkkal vittük, és Magyarország minden erdejében megtalálható. A nagy múlt alapján épülve erdőgazdálkodók – ország építők felhalmozott tudása üzen a jövőnek, és ez sugárzik vissza az ódon, de szépen felújított iskolaépületből, ahol már a folyamatosan fejlődő, a mai modern kornak megfelelő oktatási formában tanulják a diákok az erdészet tudományát. Minden, ami Ásotthalomhoz fűződött megmaradt, nem veszett el, hanem egymásra rakodva, épülve tovább fejlődik és él. Mert van folytatás. Mert az utánunk jövő generációt, ma is, mint régen, a szakma kiválói, többdiplomás, tudományos fokozattal rendelkező tanárok oktatják.
A múlt alapjain a jövő folytatódik.”